Szóval ültem egy forró teával a kezemben, békésen, legalábbis azt hittem. Aztán egyszercsak megszólalt a fejemben az a bizonyos hang. Tudod, AZ a hang. Ami mindig kéznél van, ha hibázol, ha elbizonytalanodsz, vagy ha csak szimplán megpróbálsz valami jót tenni magaddal. A belső kritikus.

Ez a hang nem más, mint a típusunk mélyén megbúvó régi történetünk visszhangja. Azt mondja, hogyan kellene lenned, hogy biztonságban legyél, hogy szeressenek, hogy értékes legyél. Mert a típusod – bármelyik is legyen az – egy túlélési stratégia. Egy automatikus belső program, amit az idegrendszered futtat, amikor veszélyt észlel. Még akkor is, ha a „veszély” csak annyi, hogy hibázol, vagy épp csak önmagad próbálsz lenni.

Ha már Enneagram: a belső kritikus az Egyes perfekcionista etikai szigorával, a Hármas teljesítménykényszerével, az Ötös tudáshiánytól való félelmével – mind ugyanazt a funkciót látja el: visszatart, nehogy „valami baj legyen”.

De honnan jön ez a hang? Kinek a hangján szól? Mi tartja életben (röviden: Te), és főképp: mi váltja ki?

Nos, az idegrendszerünk egy zseniálisan építkező rendszer, aminek az egyik fő "üzemeltetője" az érzelmi biztonság. Vagy legalábbis a túlélés. (Az meg ugye nem mindig ugyanaz.) A belső kritikus leginkább a gyerekkorban megtanult mintáinkból épül fel – azokból a hangokból, amik akkoriban fontosak voltak: szülők, tanárok, elvárások.

Az idegrendszer pedig, mint egy gondos kis robotpilóta, ezt a belső "programot" futtatja, amikor észlel valami veszélyt. Még ha az a veszély csak annyi is, hogy elrontasz valamit, vagy netán kilépsz a komfortzónádból.

A szimpatikus idegrendszer és a stresszválaszok (harcolj vagy menekülj) is kéz a kézben járnak a belső kritikus aktivizálódásával. A test ilyenkor felkészül a "támadásra" – de gyakran nem kifelé, hanem befelé. Sajnos mi emberek mesterei vagyunk annak, hogy önmagunkat vegyük célkeresztbe.

De van egy jó hírem: ez tanult minta - még ha nem is tudatos és nincs meg, kitől, hogyan, mikor. A belső kritikus hangja nem a valódi lényegünk hangja. Nem az, akik vagyunk – csak az, akiknek azt hittük, lennünk kell, hogy elfogadjanak. És ha tanult, az azt is jelenti, hogy tanulhatunk helyette mást.

Megnyugtatóbbat, elfogadóbbat, önazonosabbat.

Ehhez persze kell idő, türelem és némi idegrendszeri edukáció. (Plusz egy csipet humor, mert anélkül semmi nem megy.)

A kulcs: tudatosság. Mikor kapcsol be a típusod automatikus mintája? Milyen régi mese ismétlődik? És vajon valódi veszélyről van szó – vagy csak túlreagál a "védelmi" rendszered? Észrevenni, mikor kapcsol be a belső kritikus, és megvizsgálni, vajon valós veszélyre reagál-e a testünk – vagy csak egy régi mese ismétlődik. Innen indulhat a változás.

Szóval legközelebb, amikor megszólal AZ a hang, állj meg egy pillanatra. Vegyél egy mély levegőt. És talán, csak egy pillanatra, emlékeztesd magad: nem vagy a típusod. Több vagy annál. Az idegrendszered figyel. És tanul. Mindig tanul. 🤍

Judit